Bevezetés

A „frankfurti iskola” elnevezés egy szellemi műhelyt, és sokkal inkább az ott kutató szociológusok, és filozófusok egy csoportját jelöli, mint egy intézményt. Az 1924-ben létrehozott, a Frankfurt am Mainban található Társadalomkutatási Intézet[1] a Frankfurti Egyetem[2] részeként nyílt meg. 20. század második felére gyakorolt hatása vitathatatlan, ami a mai napig tart. A marxista és freudi és alapokon nyugvó gondolkodók által létrehozott Iskola, Max Horkheimer 1930-as igazgatói székbe kerülésével kezdte meg igazán a működését. „Ettől kezdve az Iskola története, mind gyakorlati, mind elméleti téren többé- kevésbé megegyezik a két filozófus életével és munkásságával. Horkheimer és Adorno volt az, akik valódi karaktert adtak az intézetnek, először a ’kritikai elmélet’ megalkotásával, majd a ’társadalomelmélet’ létrehozásával. Örökségük sokrétű, George Friedman például Hegelt, Marxot, Nietzschet, Spenglert, Freudot és a judaizmust jelöli meg fő forrásokként. Mások ehhez a felsoroláshoz még hozzáteszik (jogosan) Lukács, Gramsci, Korsch és Mannheim nevét is”[3] Gramscit[4] és is külön kiemelném, aki az 1920-ban történt fasiszta hatalomátvétel következményeként börtönbe kerül. Itt írja meg börtönjegyzeteit, melyben arról értekezik, hogy hogyan nem valósult meg a kommunista hatalomátvétel. Marx óta, de főleg az első világháború kitörésétől kezdve a Gramscihoz hasonló marxisták azt várták, hogy a proletariátus végre fellázadjon a burzsoázia ellen. Erre teremtett volna kiváló alkalmat a háború is, amikor a proletárokat felfegyverezve, kiképezve a frontra küldték. A marxi „világ proletárjai egyesüljetek” elv alapján, az ellenséges lövészárokban kuporgóknak fel kellett volna ismerniük egymásban a „kizsákmányolt proletár társat” és összefogva fellázadni az otthon maradt, vagy a tisztikarban vezénylő elnyomóik ellen. Azonban ez nem így történt, és a katonák, hazafiasságtól fűtve mentek a frontra, harcolni hazájuk védelmében. Gramsci ezért a jelenségért a nyugati kultúrát, és annak az alapját, a kereszténységet tette felelőssé. Szerinte a keresztény hiten és erkölcsökön(isten, haza, család stb.) alapuló uralmi rendszert megdönteni pedig úgy lehet, hogy ezeket az értékeket ki kell nevelni a társadalomból. Így dolgozta ki a „hosszú menetelés” doktrínáját, - más néven metapolitika - ami az addig bevett kommunista törekvés, azaz a hatalom erőszakos megragadása, majd egy fölülről erőltetett kulturális átalakítás helyett egy több évtizeden át tartó, marxista kulturális elit, kinevelődjék, majd az oktatás, művészetek, média és egyéb véleményformáló ágazatok fölött átvéve a hatalmat, a felnövekvő generációkat a marxista embertípus alapján neveljék föl. Gramsci szerint minden politikai hatalmat civil konszenzus erősít meg, így hogy bármelyik politikai irányzat hatalomra akar jutni és ott maradni, akkor el kell terjesztenie a nép körében a kulturális nézeteit.

A Frankfurti Iskola tökéletesen megfelelt ennek a célnak, ám az 1933-ban bekövetkezett nemzetiszocialista hatalomátvétel miatt, a székhelyüket át kellett helyezniük New Yorkba, ahol a Columbia egyetemen rendezkedtek be. Az 50-es években sok kutató tért vissza Németországba, azonban az egyik legnagyobb hatású gondolkodó, Herbert Marcuse az USA-ban maradt. Marcuse, és Horkheimer neomarxista és kritikai társadalomtudományos kutatásai, a demokratizmus tökéletesítését, úgymond „beteljesítését”, valamint az emberi jogok kiszélesítését célozta meg. Írásom célja ismertetni Horkheimer - mint első - és Marcus - mint utolsó - jelentős gondolkodó munkásságán keresztül, hogy az elmaradt proletár forradalom helyett miként jutottunk el a 68-as kulturális forradalomhoz.

Max Horkheimer

Horkheimer (1885-1973) Stuttgartban született, konzervatív izraelita gyáros fiaként. Apja szerette volna, ha átveszi az üzletet, emiatt 15 évesen abbahagyta az iskolát és kitanulta a gyáros mesterséget. Ennek köszönhetően a háborút is átvészelte, ugyanis csak 1917-ben hívták be a frontra, mint cégvezetőt. Azonban ő nem kívánta tovább vinni a családi céget. Münchenben érettségizett 1919-ben, majd a Lajos Miksa Egyetemen[5] tanult, később pedig Frankfurt am Mainban, ahol 1922-ben doktorált is. 1918-ban került kapcsolatban a marxizmussal, amikor részt vett a Müncheni forradalmi megmozdulásokban. Később egyre inkább közelebb került baloldali és kommunista értelmiségi körökhöz.[6] 1930-tól kezdett oktatni a Johann Wolfgang Goethe Egyetem bölcsészszakán szociálfilozófiát. Ebben az évben vette át a Frankfurti iskola igazgatói székét is. Miután Amerikába emigrált, a Columbia egyetemen rendezkedett be, és alkotta meg a kritikai elméletet.

Első modelljében azt próbálta feltárni és meghatározni, hogy mi okozza a szenvedést a dolgozó osztálynak. Horkheimer az interdiszciplináris kutatási programban összekapcsolta a társadalomfilozófiával a szaktudományokat, nevezetesen a szociológiát, pszichológiát és közgazdaságtant. Azonban különböző felmérések kimutatták, hogy a munkásoknak csak a 15%-a fogékony a forradalomra[7]. Ezt horkheimer a materializmusnak tudta be, azaz innentől kezdve a proletariátus már nem csak a „láncait” veszthette, hiszen betagozódott a kapitalista rendszerbe.

A második modellben így már nem a munkásosztályt tekinti a forradalom „mozgatórugójának”, felismerve annak cselekvésképtelenségét. Horkheimer kilépett abból a körből, amelyik az elméleteit úgy gyártotta, hogy azt alárendeli a proletárforradalom eszméjének, hogy ezzel legitimálja azt. A marxi osztály elméletet elvetve a kritikai elméletben már nem a klasszikus munkás-burzsoá felállást látja, és ki is fejti, hogy újításra van szükség elméleti szinten is. 1937-ben jelent meg a Hagyományos és kritikai elmélet[8] című munkája, amiből a kritikai elmélet elnevezést is származik. Horkheimer szembeállítja egymással a hagyományos polgári, pusztán a tényeket rögzítő tudományt és a társadalmi és történelmi összefüggésekben feltáró, totális értelmezést nyújtó kritikai elméletet. Az elmélet célja a társadalmi valóság egészének olyan értelmezése, amely egyben megváltoztatásának szükségességét is magában foglalja. Egy tanítványa így fogalmazott: „lényegében a nyugati kultúra főbb elemeinek destruktív kritikája, beleértve a kereszténységet, a kapitalizmust, a hatalmat, a családot, a patriarchátust, a hierarchiát, az erkölcsöt, a hagyományt, a szexuális korlátokat, a lojalitást, a hazafiasságot, a nacionalizmust, egész örökségünket, a nemzetelvűséget, a konvenciókat és a konzervativizmust”.[9]

Horkheimer a kritikai elmélete egyfajta programadó mű volt a Frankfurti Iskola számára, ami Gramsci metapolitikájával egy új irányba terelte a marxista törekvéseket, ezt szokás kulturális marxizmusnak is nevezni.

Herbert Marcuse

Marcuse (1898-1979) szintén a Frankfurti Iskola alapító tagja, szociológus, filozófus politológus és volt OSS[10] tiszt. A 30-as években Heidegger tanítványa volt. Adornoval[11] együtt ő is közreműködött a kritikai elmélet létrehozásában. Azonban Adornoval ellentétben nagyon jó kapcsolatot ápolt a diákmozgalmakkal. Társai munkáját közérthetően megfogalmazva juttatta el az ifjúsághoz, és a woodstock-nemzedék sztárfilozófusa lett, a diákság egyfajta szellemi vezetője. (jól tükrözi ezt a párizsi diáklázadások során, „Marx Mao Marcuse” feliratú transzparensekkel vonuló tömeg). A szintén marxi alapokon gondolkodó Marcuse osztotta Horkheimer pesszimizmusát. A fogyasztói társadalom véleménye szerint mesterkélt szükségletekkel tartja szolgaságban az egyént, ami miatt az a forradalomra képtelen. Ezek a szükségletek és hatások a művészetet, kulturális életet, tudományokat, minden lényeges aspektust behálóz és felhasználja azt. Alternatívaként egy szocialista berendezkedést képzelt el, azonban a Szovjet mintát is elvetette. „Mindkét rendszer a kései ipari civilizáció jellemző jegyeit viseli magán - az egyéni vállalkozást és autonómiát maga alá tipró centralizációt és regimentációt; a verseny szervezett és ‘racionalizált’; a gazdasági és politikai bürokrácia együttes uralma; az embereket a kommunikáció, a szórakoztatóipar és az oktatás tömegmédiája’ irányítja.”[12] – írja Marcuse a „Szovjet marxizmus” című művében.

Marcuse 1964-ben megjelent legnagyobb hatású munkája, „Az egydimenziós ember” is ezt a jelenséget írja le. Szerinte kétféle ember létezik: az autentikus, aki autonóm, képes felismerni a szükségleteit, tud kritikusan gondolkodni - tehát szabad; valamit az egydimenziós ember, aki a társadalom által elvárt, illetve ráerőltetett trendeket követi, konformista, behódol - tehát rabszolga. „Társadalmunkat az jellemzi, hogy a centrifugális társadalmi erőket inkább Technikával mintsem Terrorral gyűri le, a lenyűgöző teljesítőképesség és az emelkedő életszínvonal bázisán”[13] Így Marcuse szerint csak az képes forradalmi cselekvésre, akik ezen életszínvonalon kívül esnek, így a „harmadik világ forradalmárjai”, az etnikai, vallási, szexuális kisebbségek. „A konzervatív népi bázis alatt azonban ott van a kivetettek és kívülállók altalaja: a más fajú és más színű kizsákmányoltak és üldözöttek, a munkanélküliek és a munkaképtelenek. Ők a demokratikus folyamaton kívül léteznek: az ő oppozíciójuk tehát forradalmi, még ha tudatuk nem is az. Az a tény, hogy kezdik megtagadni a játékban való részvételt, olyan tény lehet, mely egy korszak végének kezdetét jelzi.”[14] Valamint azzá válhat az egyszerű polgár is. Marcuse az „Esszé a felszabadításról” című művében fogalmazza meg a „nagy elutasítás”-ként elhíresült gondolatát. Eszerint egyfajta ellenkultúrát kell létrehozni, meg kell kísérelni a társadalomból való „kiilleszkedést”. Ezt az akkori beat, hippi, punk mozgalom, a drogfogyasztás, a szexuális szabadosság (a „szeretkezz, ne háborúzz” szlogen is az ő ihletése) kiválóan képviselte. Miután a diákság ezekkel az „értékekkel” felvértezve kezdi meg életét, akár tanárként, akár egy másik értelmiségi pályán, megkezdheti a jelenlegi rnszer bomlasztását. A Gramsci-féle metapolitika itt is érvényesül, miszerint egy – bár itt nem kifejezetten marxista – egy ellenkultúra megjelenik, és lebontva az addigi társadalmi korlátokat, teret enged egy új embertípus és egy új társadalom felépülésének. Horkheimer csak megfogalmazta a nyugati kultúra destruktív kritikáját – mint idéztem tanítványát – addig a „forradalmat” Marcuse indította meg.

Összegzés

Az elmaradt proletárforradalom okait kutató Gramsci ismerte föl, hogy amíg áll keresztény értékekre épülő nyugati kultúra, addig a kommunizmus nem veszi át a hatalmat. Ezt a „hosszú meneteléssel” akarta megtörni, miszerint ezen keresztény, és európai reflexiókat a táradalomból kinevelve az „akarja” a marxizmust. A Frankfurti Iskolában ezt tovább gondoló Horkheimer rájött, hogy a proletariátus elvesztette forradalmi jellegét, hiszen beintegrálódott a társadalomba, és új proletariátusra van szükség. Azonban ez nála nyitott kérdés maradt, amit Marcuse válaszolt meg. Eszerint a társadalomban magukat nem jól érző, hátrányokban részesülő egyének, valamint a harmadik világ elnyomott embertömegei lesznek azok, akik megdönthetik a rendszert. Azonban ezek önmagukban nem képesek ezt felismerni, és véghezvinni, így szükség lesz egy élcsapatra, egy „vezérkarra”. Erre megfelelő „alapanyagot” látott a diákságban, akiket a „nagy elutasítás révén” felszabadulva a hagyományos társadalom „megbéklyózó konvenciói” alól az élére áll az elnyomott csoportoknak, és az egyenlőség és szabadság nevében az elnyomó rendszert és kultúrát megdönthetik. Mint látjuk ’68 óta egyre gyorsabb ütemben szaporodnak és tevékenykednek az elnyomás ellen küzdő különböző emberjogi és érdekvédelmi csoportosulások. A hagyományos társadalmi értékek és erkölcsök relativizálásával teret engednek a különböző szexuális devianciáknak, megtörik az etnikai homogenitást, és a szabad véleménynyilvánítás révén kiterjesztik a szabad vallásgyakorlás (mindezt szokásukhoz híven úgy, hogy abban az őshonos európai kulturális elemek negatív dikszriminációt szenvedjenek - a szerkesztő). A jelenlegi kulturális baloldal célja továbbra is az egyén felszabadítása az említett aspektusok mentén.

A jelenlegi kulturális baloldal ezt jelenleg is akadálytalanul nyomja keresztül a társadalmon. A willkommenskultur felhígítja az európai vért, valamint betelepíti a harmadik világ forradalmárjait az őskontinens földjére. Az iszlám tömegek, élve a szabad vallásgyakorlással, néhány no-go zónában már be is vezették a saríát, hiszen jogukban áll. Ám az „intolerancia tolerálása” csak az ő esetükben történik meg, ugyanis, ha egy keresztény ember a hitére hivatkozva szót emel az LMBTQ propaganda ellen, rögtön nácivá lesz kikiáltva, leginkább a genderbölcsészek és egyéb liberális „értékeket” magáénak valló diákok részéről. Így a keresztény értékek – amitől Európa európai – folyamatosan sárba van tiporva, és kezd eltűnni a közerkölcsből. Tehát kevesebb, mint egy évszázad alatt Gramsci és társai álma kezd megvalósulni (annak születésétől kezdve torz formájában). Ha ezen „gondolkodók” nem európai származása nem egyértelmű, ezen Európa létezésére veszélyes gondolatok megmutatják, hogy a marxizmus, és a kulturális marxizmus – valamint ezek összes oldalága – a legkevésbé sem európai „találmány”, és legkevésbé sem az európai családok jövőjét segíti, a „fejlődés és haladás” égisze alatt.

Athleta Christi - Új Jobboldal Blog

Felhasznált irodalom:

• Weiss János: A Frankfurti Iskola. Bp., Áron kiadó, 1997.
• Andrei Marga: Az induló Horkheimer (Keszthelyi András fordítása). Korunk, 1979. november, 837-839.o
• Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember, Kossuth Könyvkiadó 1990.
• Weiss János: Tizenkét előadás a Frankfurti Iskoláról és a diákmozgalmakról. Bp., Áron Kiadó, 2000.
• Patrick J. Buchanan: A nyugat halála. Bp., Gede Testvérek Bt. 2007.
• Tanyi Attila: A Frankfurti Iskola és 1968; Fordulat. 2009. ősz
• Tanyi Attila: a Frankfurti Iskola és 1968; Fordulat, 1998 tavasz-nyári szám

[1] Institut für Sozialforschung

[2] Johann Wolfgang Goethe-Universitat Frankfurt am Main

[3] Tanyi Attila: a Frankfurti Iskola és 1968; Fordulat, 1998 tavasz-nyári szám

[4] Antonio Gramsci (1891-1937) olasz marxista forradalmár, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítója. Erőteljes antisztálinista nézeteket vallott, ugyanis kártékonynak tekintette Sztálin hatalmi törekvéseit, és az ebből fakadó párton belüli hatalmi harcokat.

[5] Ludwig-Maximilian-Universität

[6]Andrei Marga: Az induló Horkheimer (Keszthelyi András fordítása). Korunk, 1979 november, 837.o

[7] Weiss János: A Frankfurti Iskola. Bp., Áron kiadó, 1997. 33.o

[8] Traditionelle und Kritische Theorie

[9] „Frankfurt School Critical Theory was essentially destructive criticism of the main elements of Western culture such as Christianity, capitalism, authority, the family, patriarchy, hierarchy, morality, tradition, sexual restraint, loyalties, patriotism, nationalism, heredity, ethnocentrism, convention and conservatism”- Raymond V. Raehn: The Historical Roots of „Political Correctness” 2.o

[10] Office of Strategic Services, a CIA egyik elődszervezete

[11] Theodor W. Adorno (1903-1969) filozófus, zeneesztéta. 1932-ben csatlakozott a Frankfurti Iskolához, és sok műnél Horkheimer szerzőtársa volt. Sokat kutatta a fasizmus „lélektanát”, hogy miként válhat valaki nemzetiszocialistává.

[12] „The fundamental difference between Western and Soviet society is paralleled by a strong trend toward assimilation. Both systems show the common fea- tures of late industrial civilization—centralization and regimentation supersede individual enterprise and autonomy; competition is organized and "rationalized"; there is joint rule of economic and political bureaucracies; the people are coordinated through the "mass media" of communication, entertainment industry, education.”- Herbert Marcuse: Soviet marxism, Columbia University Press, New York, 1958. 90.o

[13] Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember, Kossuth Könyvkiadó 1990. 12.o

[14] Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember, Kossuth Könyvkiadó 1990. 280.o